Szülőség

Nemrég hallottam egy rádiós interjúban egy felmérésről, amely azt kutatta, ma mennyire fontos a fiatalok életében a szülővé válás, a gyermekvállalás. Az eredmény nem lepett meg, hiszen a környezetemben is egyre több azoknak a száma, akik nem kívánnak gyermeket vállalni. Mindenféle ítélkezés nélkül, csupán tényként mondom ezt. Én most azokról szeretnék beszélni, akik vállalják ezt az életfeladatot, mely egyike lehet azoknak az önmegvalósítási utaknak, amelyeken át a személyiség kibontakozik. Hiszen szülőnek lenni az egyik leggyönyörűségesebb élmény a világon. Ennek vágya mélyen beivódott az emberbe, az élet folyamatosságának, a következő nemzedék létrehozásának, gondozásának igénye ott lüktet a szívünkben.

A szülőség azonban elsősorban a gyermek számára létfontosságú. Ez a biztonság, feltétel nélküli elfogadás és érzelmekkel teli középpontban levés alapozza meg a gyermek egészséges fejlődését, az őt körülvevő világba való sikeres beépülését, alkalmazkodását. Ahhoz, hogy ez jól működjön, nem elég külön az anya és külön az apa szerepét vizsgálni, hanem a szülőpár együttes felelősségét, a nevelésben való egymásra utaltságát is fontos kiemelni. A kapcsolatukat, mely nem az egyikük vagy másikuk feladatainak, viszonyulásainak, hatásainak az összessége, hanem egy kapcsolat szövetsége, összehangolt, közös tevékenysége, közösen vállalt felelőssége gyermekük testi, értelmi, és érzelmi fejlődéséért. Ez így, elméletben nagyon fennkölten hangzik, és bár elismerjük mindezek fontosságát, a való élet nem ilyen egyszerű. Lehet távol az apa, aki külföldön dolgozik, így az anyára hárulnak az apai feladatok is, az egyéb tennivalókról nem is beszélve. Vagy nézzük a mozaikcsaládokat, az elvált szülőket, vagy a házasságban élő, de egymástól érzelmileg eltávolodott párokat. S még sorolhatnám…

Ha megvan az összhang, akkor sem könnyű feladat szülőnek lenni. Két ember kapcsolatán alapul a családrendszer kialakulása. Ha gyermekük születik, a házassági vagy élettársi alrendszer kiegészül a szülői alrendszerrel. A kettő között jelentős különbség van: míg a házastársi kapcsolatban egy férfi és egy nő érzelmi kölcsönösségen alapuló szövetsége jelenik meg, melyben egymás iránt vállalnak felelősséget, addig a szülőség két szülőtárs nevelési szövetsége, melyben a gyermekük fejlődéséért, szükségleteinek kielégítéséért. Ezek az alrendszerek kölcsönhatásban vannak egymással. Gyakran fordul elő, hogy ha gond van a gyermekkel, az gyakran a házasság minőségére is hat. Vagy ha a házassággal való elégedettség csökken, az kihat a szülői szerepekre is. De fordítva is igaz: ha például az apa gyermeke iránti elkötelezettsége erős, az hozzájárul a házasság stabilitásához. A lényeg, hogy az a határ, amely a párkapcsolati és a szülői alrendszerek között húzódik, rugalmas maradjon, a családi élethelyzetekhez igazodva átjárható legyen.

Néhány példa mindezekre a való életből:

Fiatal párok esetében a házastársi szerep mellett megjelenik a szülői is: első gyermekük születésekor ráébrednek, hogy a célokat, a felelősséget, az életmódot át kell alakítani, ami nem feltétlenül lemondást jelent, inkább időbeli eltolódást – mégis nehezen, szorongásokkal kísérve sikerül csupán mindezt elfogadni – hiszen az ő esetükben még nagyon elkülönül a két szerep.

Vagy: túlságosan összemosódik, (pl. az egyik szülő társként „használva” gyermekét, a párkapcsolat nehézségeinek, problémáinak megosztásával kíván lojalitást kicsikarni („Látod, megint késik apa, hiába várjuk…”), vagy a távollévő szülőt, mint fenyegető személyt ábrázolja („Na, majd, ha hazaér apa, meglátjuk…!”), ami biztosan a szülői szövetség ellen hat. Nem is beszélve arról, milyen torzulást okoz ez a gyermekkel való kapcsolatban.

A gyermek iránti elköteleződés a gyermek bevonását jelenti a szülők személyes életközösségébe, élményeik, élettapasztalataik, emlékeik megosztása által. Így alakul ki a gyermekben a közös nyelv, a közös élettér hatására a valahova tartozás és a biztonság élménye, mely fejlődésének alapja, és a későbbiekben a nehézségekkel való megküzdés feltétele.

Mi jelenthet segítséget nekünk, szülőknek?

Fontos, hogy „közös nevelési stílust” alakítsunk ki. Két ember kapcsolatában, a közös út során, főként a gyermekvállalás időszakában már szóba kerül, hogyan szeretnék gyermeküket nevelni. S ez bizony gyakran nagyon különböző lehet. Mindkét fél a saját, örökölt nevelési mintáit hozza, s az azokhoz kötődő reagálási módokat, ami élete során beépült, s tudattalanul működik, főként a nehéz, érzelmileg telített helyzetekben. Pl.: Sír a gyerek. Felvegyem? De akkor elkényeztetem? Vagy hagyjam sírni? De akkor hol érzi magát biztonságban? Ő ezt mondja, én azt.

Vagy: Az üzletben követelőzik a gyerek. Engedjek a hisztinek? Ne legyen cirkusz a népnek!?  Vagy: Következetesen tartsak ki a zsarolás ellen? Számtalan konfliktus forrása lehet, ha nem ugyanazt a stratégiát követjük.

Hogyan reagáljunk? Beszéljük meg a párunkkal a megoldási módokat, és tartsunk ki mellette mindketten.

Manapság, amikor szélsőséges információk özöne áraszt el minket, fontos, hogy legyen egy összhangban vállalt szülői útmutatás, ami támpontot jelenthet gyermekünk számára. A világról szóló ismeretek átadása, a tapasztalatok megosztása, követhető minta nyújtása az irányításunk pillérei. Persze más hatások is érik őt élete során, de egy biztos alapra szüksége van a tájékozódáshoz, a viszonyításhoz.

A gyermek még képtelen megvédeni magát. Ez a szülők feladata. Nem elég a környezet által okozott biológiai károsodások kivédése. Sokszor a családban fellépő problémák, mint például alkohol vagy egyéb függőségek, erőszak, válás gyengítik a gyermek biztonságérzetét, veszélyeztetik fejlődését. A szülők veszekedése a gyermek előtt azt veti fel számára, hogyan viszonyuljon mindkettőjükhöz ezután pozitívan? De a tévé, az internet által is tanúja lehet olyan dolgoknak, amelyet még nem tud feldolgozni. A felnőtt élet világában megjelenő halál, szexualitás, öldöklés érzelmileg túlterheli, szorongásként, viselkedészavarként, pszichés problémaként jelenhet meg.

A szülők egymás irányában tanúsított szolidaritása, egymás támogatása, bátorítása mindkét fél számára fontos. Kisbaba születésekor támogatni kell az apát is, bevonni a gondozásba, hangsúlyozni alkalmasságát. Ezzel a kötődésük szilárdságát alapozzuk meg. Ez a fiatal anyára is igaz. Dicsérni, biztatni kell, hogy megerősödjön anyaként gondozói kompetenciája, mellyel csecsemőjét ellátja. Később, az iskolai nehézségek közepette is támogatni kell egymást a problémák megoldása során. De kamaszkorban is fontos a szolidaritás. Tanúja voltam, ahogy egy fiatal srác anyjával flegmán beszélt, és apja nem az anyával szövetségben tette helyre a dolgot, inkább ráhagyva a fiúra, nevetve konstatálta, hogy milyen önálló véleménye van fiának. Ami nem lenne baj, ha a mikéntje rendben lenne. A gyerek, legyen az kicsi, vagy kamasz, rögtön megérzi, ha megrendül a lojalitás. Gyakran kis manipulátorokká válva irányítják a dolgokat, kihasználva a benne rejlő lehetőségeket.

Tehát ha különbözőség, konfliktus jelenik meg a nevelési módszerekkel kapcsolatban, akkor is törekedni kell az erről való gondolkodás összehangolására, a szülői szövetség erősítésére a bírálat, a kritika, a sértő mondatok helyett. Az anyaként átadott, női létből fakadó tényezők éppolyan fontosak, mint az apaként, férfi létből fakadók. Egyik se jobb vagy rosszabb, mint a másik. Ezek egymást kiegészítve hatnak a gyermek fejlődésére, identitásának alakulására, egy egészséges személyiség kibontakozására.

(Horváth – Szabó Katalin: A szülők nevelési szövetsége: a szülőség című cikke nyomán- Embertárs IV. évfolyam, 2. szám)