Segítek a gyereknek…

Segítek a gyereknek, mert látom, hogy nem tudja!

Már egy ideje hallom a kiszűrődő zajokat a szobából, a sorozatosan leeső ceruza, radír, tolltartó tompa puffanását, a kobak koppanását az asztal szélébe, ahogy szedi fel a cuccait… na és azt a bánatos, reménytelen sóhajtozást, amely egyszerűen könyörög, hogy apa gyere már be, ajánld már a segítséged, hát nem látod, hogy mennyire szenvedek? Mert mondani nem mondja, csak ugye jelez, célozgat, hogy vegyem már észre magamtól, hogy szüksége van rám!

Jól van, megadom magam, feltápászkodom a fotelből, bár semmi kedvem hozzá, de megnézem, mit kínlódik…”Persze, hogy elolvastam!”, húzza fel az orrát a kérdésemre, bár szeme állásából is látom, mármint ahogy kerüli a tekintetem, hogy egy szava sem igaz. „Nem tudom elmondani, miről szól, mert nehéééz!” durcáskodik tovább, közben görnyed a székben, lábai az égnek állnak. Odahúzom a puffot, s leülök mellé. Elégedettséggel nyugtázom, s csodálkozom is magamon, milyen nyugodt és türelmes vagyok.

„Jól van” – sóhajtok nagyvonalúan, „segítek, mert látom, hogy nem tudod.” Kérésemre már a feladatot olvassa, persze, hogy először, mert talán egy szó sincs, amit rögtön elsőre helyesen betűzne ki belőle. Másodszorra oké, már a szavak tiszták, de a mondatok valahogy nem állnak össze, nem nyernek értelmet. Kiegyenesítem a hátam, megropogtatom a nyakam: egyet jobbra, egyet balra, s magam elé húzom a könyvet. „Hmm … lássuk akkor…” – gondolom magamban – futom át a rövid szöveget a szememmel egyszer, kétszer, néhányszor… „hát… elég hülyén van megfogalmazva” szalad ki a számon végül, s szemem sarkából látom, és hallom is a kis szemtelen kuncogását, rögtön rácsap, megérezve a pillanatnyi bizonytalanságomat: „Te sem tudod…hihi!”

„Nono, hátrább az agarakkal kispajtás!” – nemcsak gondolom, mondom is már picit nagyobb nyomatékkal, „jobb dolgom is lenne, de azért vagyok itt, hogy segítsek, mert látom, hogy nem tudod  … mert biztos nem figyeltél órán!” – teszem hozzá gyorsan, bosszantó, hogy ennyire kínai neki,  kezdek kissé ingerült lenni. „Na, hogy is volt ez annak idején?” morgolódok magamban, „gyerünk, 32 év nem olyan nagy idő, mi változott meg ennyire?” Hunyorítok, újra kezdem, vakarom a homlokom … pásztázom a szememmel ezt az öt nyavalyás sort: ha az egyiknek két lába van, annak meg négy, de feleannyi feje…mi van? Nincs is ilyen állat! Készíts táblázatot! Táblázatot! Milyen táblázatot? Miről? Na, jellemző, ilyenekkel tömik a gyerekek fejét, semmi értelme ennek az egésznek … mégsem mondhatom, hogy nem tudom, érzem, hogy mindenképp meg akarom oldani, hiszen a segítségem nélkül, ugye, nem tudja!

„Figyelj akkor inkább ide!” mordulok rá, majd nekiesek a feladatnak…írok, számolok, á, nem jó így, majd felírom inkább így, legyen ez A, ez meg B, majd utána visszavezetjük ide, leegyszerűsítjük, hozzáadjuk vagy elvesszük, vagy közös nevezőre hozzuk…. vagy mit tudom én … Írok, áthúzom, újra írok, újra áthúzom… „Apa!” néz rám szemrehányóan, már gyűlik az első könnycsepp a szeme sarkában, „ nem tudom, mit mondasz, nem szoktunk ilyeneket csinálni, hogy A meg B!!” közben mérgesen csapkodja a két tenyerével a combját, majd egyszerre fordítjuk a fejünket nagyon lassan a kezemben lévő toll irányába, aztán még lassabban vissza, tekintetünk egymáséba fúródik. „Az ott … az ott…. a füzetem!” hüppögi, majd vigasztalhatatlanul zokogni kezd, könnyeivel áztatva az általam  tollal összekaristolt két oldalt, zavaromban eldobom a tollat, s próbálom az ujjbegyemmel felitatni a könnycseppeket a füzetlapról, hatalmas, kék amőbákat okozva…gyermekem már az asztalra borulva sír…én a  másik kezemmel vigasztalóan  beletúrok göndör fürtjeibe, amelyek rakoncátlanul folynak szét a válla körül, amikor hallom a feleségem slattyogását – már megint az én papucsom van a lábán, bosszantó …. ez is …

„Mi az, segítesz a gyereknek?” vigyorog rám a küszöbről, szájában egy kiskanállal, majd az üres joghurtos dobozban kezd vele zörögni, mintha arra számítana, hogy van még benne valami. „Igen, segítek!” mentegetőzöm hangosan, megpróbálva a bömbölés és a kanálzörgetés által okozott zajt túlharsogni „mert láttam, hogy nem tudja!”

„Aha!” reagál kissé szánakozóan mosolyogva, majd ledobja magát a heverőre, ölelésre tárva a karját, amibe az én sértődött, fáradt gyermekem már rohan is menedékre találva. Megsemmisülve nézem ezt a szimbiózist, ahogy a gyerek lassan elnyugszik anyja ölelésében. Egyre butábban érzem magam, felváltva kapkodom tekintetem az eláztatott, tintás papírlap és feleségem szelíd nyugalmat árasztó arca között. „Na, akkor senki ne aggódjon” kezdi megnyugtató magabiztossággal, „veszünk másik füzetet, s beírjuk az üzenőbe, hogy nagyon fáradt és nyűgös volt mindenki, így a mai matek házi feladat holnapra marad.”

Megkönnyebbülten hagyom el a helyszínt, s fejvakarva arra gondolok, így van, holnap is lesz nap, ha gondolkozom még, talán beugrik a megoldás, mert ugye … segítenem kell a gyereknek, mert látom, hogy nem tudja!

(Figyelem! Ez egy kitalált történet! Mindennemű hasonlóság csupán a véletlen műve!)