Elkezdődött a tanév. Szeptember 15-e van, szinte két hete sincs, hogy itt vagyunk újra, tele tervekkel, reményekkel, feladatokkal. Van azonban, akinek ennyi idő jutott csupán. Szívbemarkoló: 16 évesen lemondott a folytatásról. MIÉRT???? MIÉRT kellett így történnie? A döbbenet, a találgatások, az egymásra mutogatás kevés! Óriási baj van! Nem dughatjuk homokba a fejünket! Nincs olyan tanév, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznunk! Mintha a gyermekek tükröt tartva elénk ordítanák kétségbeesve: Nem látjátok?! Segítsetek nekünk!
Bántalmazott és bántalmazó is. Ki ne szeretne jó gyerek lenni? Amikor megszületik a kisgyermek, ártatlan tekintetével elvarázsol minket. Hogy jut el odáig, hogy zaklasson másokat, hogy – csak egy példát említsek – körzőhegyet az ujjai közé rejtve hasogassa fel társai kezét, amikor azok jóhiszeműen összecsapják vele tenyerüket? Milyen utat járt be gyermekléte során, hogy ilyen eszközöket, módszereket válasszon közösségében? Minek a hiányát pótolja lelkében, ha másokat szekál, bánt, csúfol? Ha csak úgy tud felülkerekedni, hogy a másikat lenyomja, megsemmisíti? Hol tévedt el, s miért nem kapott segítséget, iránymutatást? Nem a pipára gondolok, amit a neve mellé tettek, hogy problémás gyerek, majd küldjük vizsgálatra. Kinek kellene belelátni a jót? Hogy elhiggye magáról, ő is értékes! Belőle is csak egy létezik!
S az áldozat? Hogy válik azzá, miért pont őt pécézik ki? Mi vezet oda, hogy valakiből mások feszültséglevezetésére alkalmas „boxzsák” váljon? Miért hiszi azt egy gyerek, hogy mindenféle bántást el kell viselnie, hogyan jut el addig, hogy ez számára a természetes? Lehet, hogy otthona nem menedék, nem a nyugalom szigete, hanem a félelem lakóhelye, ahol észrevétlenné kell válni, hogy túlélje a napot. Sokszor hallottam az elcsépelt mondatot: akkor megy ki a hatóság, ha vér folyik. Addig magánügyre, személyi jogok tiszteletben tartására hivatkozva lehet hagyni, hogy történjenek a dolgok. De az is lehetséges, hogy az átlagosnál érzékenyebb lélekkel, sebezhetőbb természettel áldotta meg a sors, és elég, ha „csupán” ideiglenesen lekerül róla a szülő figyelmének a fókusza, mert épp válás, vagy párkeresés, vagy nehéz egzisztenciális helyzet orvoslása, munkahelyi problémák hazacipelése, szóval mindenféle krízishelyzetek tűzoltása a szülő aktuális hadszíntere. Eközben a gyermek, mint egy okosan üzemelő radar, azt hiszi, ennyi gond és probléma mellett az övével már inkább nem terhelné az amúgy is ingatag alapokon álló családi környezetet. Jól akar viselkedni, problémamentesen szeretne létezni: „legalább velem ne legyen baja édesanyámnak…” A bántalmazások mellett még az azokból fakadó szégyenérzetét is magával cipeli, ami tovább mételyezi lelkét, önértékelését.
Túl sok a zűrzavar, a frusztráció, a meg nem értettség ma a felnőttek világában. Ritka ajándék, s nagy kincs, ha olyanokkal hoz össze sorsunk, akik empátiával tudnak hozzánk viszonyulni, akik időt is áldoznak ránk, akik legalább meghallgatnak minket. De ha már olyan nagy az elkeseredés, a kilátástalanság, hogy ez sem lenne elég, marad a jól bevált recept: egyéb búfelejtő eszközök arzenálja, amelyek tovább egyengetik az utat lefelé a lejtőn. Közben a gyerek nő, lát, hall, érez. Vagy követi a mintát, s agresszorként oldja meg a számára elfogadhatatlan helyzeteket, vagy az áldozat szerepében remegve tűri az otthonról jól ismert megalázásokat. Egy darabig. Kinél hol húzódik a tűréshatár? Kiszámíthatatlan.
Mi lenne, ha odafigyelnénk egymásra? Ha végre megértenénk, együtt mennyivel könnyebb minden. Ha nem a szemünk sarkából sandítva néznénk, miért jobb a másiknak! Ha az irigység, féltékenység helyett segítenénk egymásnak, hogy a másikat magunk mellé emelve együtt örüljünk a sikernek.
Nem kenhetjük másra! Ez a felnőttek dolga! Nem rázhatjuk le magunkról ezt a felelősséget! Lehet, hogy ma nem érint a probléma. De holnap, vagy azután? Akikkel ez megtörtént, biztosan tudják, mit tennének másként, ha lenne újra HA…Ne várjunk eddig! Ne legyen több értelmetlen áldozat!
Jó, de hogyan? Amikor a hétköznapok sodrásában, az örök rohanásban csak túlélni, kibírni, kipipálni akarjuk az életet. Amikor mi is a könnyebb utat választjuk. Nagy hanggal, vagy sutyorogva, fogunk között szűrve szidjuk a másikat, amiért ő kapott pótlékot, vagy nyert egy pályázaton, vagy előléptették éppen, mi meg nem haladtunk tapodtat sem. Ahelyett, hogy félelem nélkül, összefogva emelnénk egymást.
Jó ez a pszichológia…. a hatalmat gyakorlóknak mindenképp (mindegy, hogyan nevezzük őket). Ismeri, hogyan működünk, és jól alkalmazza. Oszd meg és uralkodj! S amíg mi rágódunk az odavetett koncon (ki kapott emelést, neki miért jár ez vagy az, ki került jobb pozícióba …), ők cinikus mosollyal teszik a dolgukat. Beleégett az agyamba egy videó, ahol öltönyben feszítő uraságok egy teherautó zárt terébe vezényelve, tuszkolva mezítelen embereket, gyerekeket, egy vastag csövet a gázzal visszahajtanak a rakodótérbe, majd intenek, hogy indulhat. Milyen finom lelkűek: a kétségbeesett sikítozást, a halálhörgést ne kelljen hallaniuk! Az már nem esik jól a gyomruknak!
Lehet, hogy úgy érzed, messzire mentem. De ha ez megtörténhetett, ha egy elborult elmének engedelmeskedve (félelemből, konformizmusból vagy talán még meggyőződésből is) százezrek tették meg ezeket a rémtetteket embertársaikkal, akkor talán nem árt végre felemelni a fejünket és látni. Azt is, amit nem esik annyira jól.
Amikor egy osztálykiránduláson a gyerekek egymás között beszélgetve, az „agresszor” jelenlétében nem merik nyíltan vállalni véleményüket, mert félnek a következményektől, s inkább kicsit maszatolva, az „agresszornak” tetsző mondat hagyja el a szájukat, akkor már jóvá is hagyták tetteit. Folytathatja, hisz nincs senki, akinek ellenvetése lenne. Ezek a gyerekek, a csendes megfigyelők, a hallgatásukkal az erőszakot megerősítők, elmondásuk szerint nem értenek egyet a bántással, nagyon jól tudják, hogy helytelen, de azt gondolják, ők az egyetlenek, akik sajnálják a sértettet. S attól való félelmükben, hogy ők is pellengérre kerülhetnek, inkább lehajtják a fejüket, becsukják a szemüket, ezzel vállalva cinkosságot. Ha mindennap hallanák tőlünk, otthon!!!, a családi körben, hogy micsoda jelentősége van az ő hangjuknak! Hisz az első hang után hamar ott a második, a harmadik és így tovább, s máris kiderül, hogy egy közösségben sokkal több a jó érzésű ember, mint az gondolják. Nemcsak a rossz értékrend, a jó is futótűzként terjedhet!
Ha megtörténhet, hogy a megerőszakolt a kihallgatás során folyamatosan úgy érzi, nem hisznek neki! Amikor folyton folyvást azt a sugallatot kapja: ő, azaz az áldozat a hibás a nem megfelelő öltözéke miatt, a provokatívnak bélyegzett viselkedése miatt, vagy csupán azért, mert ott volt ahol, akkor, amikor, azért mert úgy reagálta le a sokkoló eseményt, ahogy, bárhogyan is, nem érzi az igazság érvényességét! Amikor önmagában az is megkérdőjeleződik, hogy valóban elszenvedte-e az erőszakot, vagy csak vádaskodik, esetleg megbánta! ”Gondold át, érdemes-e belevágni, mert ez visszájára is fordulhat”. Amikor ezredszerre is ugyanaz a kérdés hangzik el, ugyanaz a figyelmeztetés: „ha nem pont így történt, az hamis vád”! Mondhatják azt majd: „Azért nem sikítoztál, ordítottál, mert te tulajdonképpen így szereted!” S ha ordítottál? „Miért teszed, hát nem beleegyeztél?” Megalázás megalázás hátán – ugyanaz a félelem gátolja az igazság fényre derülését.
Sorolhatnám még – sajnos – az ehhez hasonló történeteket, de nem teszem. Tudod, miről beszélek. Azt is tudom, hogy mi vagyunk többen. A jó érzésű, szívével látó, józan gondolkodású embertársaim, akiket szerettem volna megszólítani. Lehet, hogy sokkolt mindaz, amit leírtam, ahogy engem is a fiú halálhíre, s a történtekkel kapcsolatos vélemények, hozzászólások. Rágcsálódhatunk a csonton, nyugtatgathatjuk a lelkünket, mutogathatunk, hogy ki a felelős. Akkor nem fog változni semmi. Akkor újabb és újabb kicsi „hitlerek” nőnek nagyra, mi pedig mászhatunk a rakodóra. Ébredjetek!
Ha magunkért nem tesszük meg, amit kell, milyen mintát kövessen gyermekünk? S Ha magunkért nem tesszük meg, hogyan tudnánk tenni másokért? Addig marad a nem tudom, nem láttam, nem hallottam, az ő dolga! Értékes ember vagy, megismételhetetlen, egyedülálló teremtése Istennek! Ezt sose felejtsd! Élj EMBERként, emelt fővel és tiszta lélekkel, és segítsd gyermekedet is azzá válni! Ez a mi felelősségünk!
Ha tetszenek a cikkeink s kedvedre valóak, kérj értesítést, hogy ne maradj le az írásainkról! Ezzel együtt az ingyenes videósorozatunkat is megkapod, melyben az otthoni tanuláshoz is adunk tippeket!
